Juhász Ferenc
Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő:
Az anyaggá-dermedt álom
A gyermekkor-áhítat, rémület, játék, mosoly, iszonyat, tobzódó erjedettségbe-torzúltság, komoly kapkodás, kúsza gyönyörűség, tébolyodottan éhes szerelem-lüktetés: ez Szabadi Katalin ifjú művészetének, látomást-füstölgő dühödt, boldogtalan festészetének gomolygása, lehetetlenség-titka, eszeveszetten-tiszta, az anyag fölszabadulását váró gyötrelmének dacos akarata. Gyönyörű örömmel néztem képeit, az olajszagú gyermeki sötét vérző kúszadék anyag-álmokat, amelyek, mint a megmaradt álom, mint a megfagyott álom, mint a megdermedt álom, mint az anyaggá-képződött álom (az oly ritka tudatban-fönnmaradás reggeli megmaradás-anyaga) szinte a valóság véres cserepeiként füstölögnek, égő bársonyként lobognak: ronggyal, pernyével, gyermekekkel, szerelmesekkel, lovakkal, Krisztusokkal, emlőkkel, álarcokkal és babérkoszorús szerelmespár-ikonokkal.
(forrás: Juhász Ferenc: Szerelmes hazatántorgás című kötete)
Részlet Dr. Pogány Gábor művészettörténész megnyitóbeszédéből
Szabadi Katalin tárlatának megnyitóján, 2008. február 22-én a Pataky Galériában
A művészettörténész bajban van, mikor Szabadi Katalin kiállítását kell megnyitni, mert művészeti fogalmakkal, skatulyákkal, dobozokkal dolgozik, és megpróbálja a művészt, akiről éppen beszél, valamelyik skatulyába, vagy esetleg több skatulyába beosztani. Ezúttal azonban olyan művész műveit látjuk a falon, olyan művész lelkével állunk szemben, akkor is majd, amikor ő ki fog menni és csak a képek maradnak itt; aki kifejezetten lélekből, nem tudatból - értendő ezalatt, hogy spekulatív, megfontolt tudatból - érzelemből, indulatból, horribile dictu ki merem mondani, olykor dühből, nekiindultságból fest. Az ilyesfajta metódust El Grecotól kezdve Van Goghon keresztül nehéz pontos rekeszbe helyezni.(...) Érdemes, ha időt szentelnek ezeknek a képeknek, nem a motívumot nézni, hanem csak a színeket. Egyáltalán, Szabadi Katalin képein külön meg kell nézni azt, hogy mit ábrázol, aztán megpróbálni kitörölni az agyból, és megnézni azt, hogy hogyan. És a kettő együtt ad aztán - ha ezt meg tudom vizsgálni külön-külön és utána egyesíteni -, akkor ad egy szintézist, azt, amit a művésznő végül is igazából elhelyezett a képen. (...) Akik a verseit ismerik, azok azt is látják, hogy lelkileg is karakteres; és én ugyanezeket feltételezem, érzem Varnus Xaverról festett képén, sejtem a Székely Magda portrén; átélem a Síró madonna képén a megfoghatatlant.
(...) Az indulat, az érzelem és a mondanivaló együtt hat, és ez tulajdonképpen olyan kevés művésznek adatik meg, hogy egyszerre úgy spontán fel tudja kenni. Én az utolsó ilyen művésznek talán Jackson Pollockot ismertem. Ez a kiállítás egy egészen különleges művészegyéniséget mutat nekünk. Köszönjük neki, hogy idehozta a képeit.
P. Szabó Ernő
művészettörténész:
A megtisztulás ígéretét hordozó fények
Egy életérzés őszinte, naturális kifejezése · Szabadi Katalin magukkal ragadó képei
a siófoki Kálmán Imre-emlékházban, 2008. november, Magyar Nemzet
L Á T - H A T Á S
Festő, költő, író egyszerre a siófoki Kálmán Imre-emlékház galériájában kiállító Szabadi Katalin, aki – noha négy tanára is volt, akiket nemcsak kiváló művészként, hanem ma is mesterekként tisztel – valójában önmagát képezve, fejlesztve, gazdagítva alakította ki művészi és költői világát.
Képei őszinte, olykor naturális kifejezései egy monumentális életérzésnek, expresszív színkontrasztok jellemzik őket, magukkal ragadóak. Siófoki kiállításának címe, a Töreki áthatások egyrészt arra utal, hogy gyakran dolgozik a töreki művésztelepen, másrészt arra, hogy művei különböző műfajokat ötvöznek, de az áthatások távoli földrajzi pontokat, korokat, kultúrákat is összekötnek. Művein egyszerre van jelen a múlt, saját sorsának motívumai, a mindennapi élet és a szakralitás. Balatoni tájai a bibliai tájakat idézik, portréi az emberi állapotot vizionálják, ahogyan szerelmespárjai is az örök férfi és nő viszonyt jelképezik.
A tárlat magja két olyan műtárgycsoport, amelyek summázatát adják Szabadi Katalin eddigi művészetének. Az egyik a Haláltánc-sorozat, amelynek három nagyon jellemző darabja szerepel a kiállításon, a Gyermek, a Dáma, és a Paraszt. A Haláltánc középkori műfaj, a pestis európai elterjedése idején vált népszerűvé, kifejezte a véges élet alapigazságát és azt a hitet is, ami szükséges volt ahhoz, hogy a vészt ép lélekkel megélhessék az emberek – s amihez visszatalálni igencsak ajánlatos lenne a jelen emberének is. A másik képcsoport három, triptichonként felfogható műből áll, az együttes középső része a Kőtábla, a másik a Drótkerítés, a harmadik pedig a Halottak utcája címet viseli. Együttesük az Utolsó ítélet nagy kompozícióira emlékeztet, amelyek középső része az ítélkező Istent, és a Mennyország lakóit ábrázolja, kétoldalt pedig a jók, illetve a rosszak, a pokolra, illetve a mennyországba kerülők együttesét. E képtípus sajátos, egyéni változatát látjuk a tárlaton, hiszen a két kőtáblán az Istentől kapott törvény jelenik meg, amelyet az embereknek be kellene tartaniuk, és a lépcsősor, amelyen a földi szférából a mennyei felé indulhatnak az igazak. A két oldal pedig kétféle válasza és kétféle sorsa az emberiségnek, de – fölborult a dolgok rendje, történése, hiszen a Halottak utcájában a halottak feltámadva, újjáéledve élnek tovább, a másik oldalon pedig egy kerítés választja el az embereket valami nagyon fontostól. De nem teljesen reménytelen az ott lévők helyzete sem, hiszen a fény, a Nap vagy a Hold motívuma jelen van szinte mindegyik alkotáson. Ez a fény a megtisztulás ígérete – feltéve, ha magunk is átéljük azt a drámát, amelyeket az alkotó élt át művei megfestése közben.
Dr. Farkas Attila
érseki tanácsos, művészettörténész
1988, Budavári Nagyboldogasszony Templom altemplomában
Korunk egyik kórképe: ifjúságunk megtorpanása. Egy korosztály menekül a valóságtól, ezért látomásokat provokál, kábulatot és révületet keres. Vajon milyen gyenge az a nemzedék, amely feladja magát, erkölcsi erejét, szellemi-lelki ütőképességét, és képtelen szintézist teremteni vágyai és a valóság, elmélkedés és cselekvés, tervezés és tettrekészség között?
A művész mindig ráérez korára, mert benne él, belőle merít.
Milyen szerencsés az az alkat, aki rendet tud teremteni önmagában, miközben átszenvedi és felemészti korának ártalmait, vajúdik a vajúdókkal, megéli, megszenvedi az új születését, és nem adja fel a reményt!
Szabadi Katalin több értelemben is kinőtt az úttalan fiatalok nemzedékéből, kinőtt és felnőtt önmagához. Nem keresi az öncélúan meghökkentőt, a polgárpukkasztót, a serdületlenek harsogó exhibicionizmusát. Nem fricskáz, nem gúnyolódik, távol áll tőle minden cinizmus.
Megőrzött magában valamit a gyermeki – már-már evangéliuminak mondott – alázatból, a tiszta lelkek naivitásából, a titkokra (mondhatnám: misztériumokra) éhes nyitottságból. Ősi sejtelmek, összefüggések tudattalanul vezérelt rendje bontakozik ki képi világában: álom, álmodozás nélkül – látomás, vizionálás nélkül -, transzcendens sejtések, illúziók nélkül. Művészete profán, és mégis – lényegét tekintve szakrális. Hiszen olyan tisztelettel és szeretettel éli meg a valóságot, hogy abban Üzenetet, Jelet, Jelzést talál.
Megszólal ecsetje nyomán a közvetlen és távoli, a megélt és felfoghatatlan, emberi sorsunk kezdete és vége.
Szabadi Katalin festészetének expresszív színeiben jelen van a féltő kiáltás és a fájdalmas sóhaj ugyanúgy, mint a pihegő beteljesülés. Kifejező eszközeiben elkerüli a hatásvadászatot, a csillogó-villogó divatot. Egyszerűen, őszintén, és belső hevülettel komponál. Képein – már-már vázlatszerűen – az önmagában megélt, lényegében feldolgozott, egyedi sorsában koncentrálódott valóság lényegét bontja ki. Olyannyira a lényegre szorítkozik, hogy színek és formák leegyszerűsödnek, nehogy a szemlélő a külső jegyek labirintusába tévedjen, nehogy megtévessze őt a mesterségbeli finomkodás élvezetének felszínes gyönyöre.
Szabadi Katalin csak azt és annyit kínál fel vásznain, amely spontán, és az élmény rögtönzöttségéből következik.
A pillanat hangja az, melyet nem zavar meg a másnap és a holnapután hamiskás visszhangja. Ezért áll távol tőle minden rafinéria, kimódolt manír – ne mondjam: hazugság!
(A kiállítás anyagát zsűrizte: Dávid Katalin művészettörténész)
Matyikó Sebestyén József
A Kálmán Imre Múzeum igazgatója:
A lélek törvénytáblája
Új Ember, 2008 október
Szabadi Katalin képeinek legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy egy univerzumot, egy maga teremtette világmindenséget ábrázol. Nem is ábrázol, hanem vizionál. A képi beszéd az ő esetében egy látomás élményétől felzaklatott lélek élménybeszámolója. A kimondott, vagy ábrázolt fogalmak, legyen az ember, állat, fa, virág, ház, egymásnak testvéri közelségű rokona. Az embernél nem eldöntött, hogy férfi, vagy nő, sőt, hogy állat–e, vagy növény. A történet helyszínéről nem tudni, hogy kint, vagy bent játszódik. Csak az nyilvánvaló, hogy itt minden állapot változó. A kimondott szó, az ábrázolt alak nem egyértelmű, nem végleges. A metamorfózis áthatja a dolgokat. Az életben nincsenek végleges állapotok. Ez a főtétele Szabadi Katalin mondanivalójának. Ha nincsen kész élet–állapot, akkor a változásokra készen kell állni – elsőként a festőművésznek, másodikként a befogadónak. Dinamikus állapot elviseléséről van szó. Érzékeny és zaklatott lélek állapot van a képekben. Maga a festék felvitele a vászonra is oly ösztönös, keresetlen. Nincs benne botladozás, de meg nem áll, ha ömlik a történet. Szabad áradással, mese logikával, gyermeki szívvel, képek egymás után, egyikből a másikba. Sötétből a fénybe, égből a földre.
P. Szabó Ernő művészettörténész:
A sorompóbontás gyönyörűsége
Határtalanság (2010. Nyírő Galéria) Magyar Nemzet, 2010. július
A művészet gyógyító erő – e gondolat jegyében rendeznek kiállításokat évek óta a Nyírő Gyula Kórház Pszichiátriai Pavilonjának első emeletén, a Nyírő Galériában. A sorozat legutóbbi állomásaként Szabadi Katalin Határtalanság című bemutatója tekinthető meg augusztus 25-ig, naponta 9 és este 7 óra között.
Szabadi Katalin művészete olyan mértékben kötődik a személyes múlthoz, az emlékvilághoz, a családi történelemhez, egyben pedig inspirálja a művészet, a zene és az irodalom, hogy a különböző mozzanatok elválaszthatatlan egységet alkotnak a képeinél. Ahogyan Juhász Ferenc írta egyszer róla, anyagálmokat hoz létre, a valóság véres cserepeit alkotja meg képeiben. Másik kritikusa szuggesztív, mágikus művészetnek tartja, amit a festő létrehozott, a harmadik azt az elemi erőt, az érzelmek spontaneitását dicséri, amely El Grecótól Van Goghon át egészen Pollockig jelen van a nagyművészetben.
A kiállítás címe abból a szempontból is találó, hogy elsősorban irodalmi és zenei művek inspirálták az ott látható alkotásokat, olyan művek, művészek, amelyek, akik maguk is a határtalanságot, a teljességet célozzák, illetve találják is meg. Mindjárt a bejáratnál Bach János passiója által ihletett művet látunk, de a modern zene nagy- mestere, Stravinsky Tűzmadara is jelen van a festmények között. Az irodalom világában olyan óriások műveire rezonál, mint Shakespeare (Machbet), Bertolt Brecht (Kurázsi mama), Bulgakov (A Mester és Margarita). Jelen vannak a magyar líra nagyjai, például Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János által inspirált festmények, és természetesen nem hiányoznak a kortársak művei keltette élmények, illetve azok képbe fogalmazása sem, például Mezei András, akivel jó barátság és éveken át munkakapcsolat is kötötte össze, képben reagál erre a kapcsolatra, Cseh Tamás emléke is felidéződik a művekben. Különös, összetett történet, és éppen ezért több alkotásban is jelen van a kiállításon az a kapcsolat, amely Csengey Dénes A cella című művéhez köti a festőt. Ehhez a műhöz, illetve a monodráma előadójához, Szakácsi Sándorhoz, akinek ez volt az utolsó főszerepe, már betegen játszotta, tehát a drámában megnyílt fordulatok és erők mellé társul az a lelki dráma, amelyet a színész átélt, és ott van mellettünk a történések harmadik síkja a képek felületén.
Ez a kapcsolat megjelent a Villon Haláltánc balladájához készített művekben is, amelyekből egy egész kiállításnyi anyagot festett Szabadi Katalin, amelyet 2007-ben be is mutatott a Művészetek Völgyében, és amely sorozat kétfelé viheti a figyelmünket, a gondolatainkat. Felidézi egyfajta családi történelem képeit, az Isonzónál járt nagyapa emlékét, a családi múlt felé nyitja meg a kapukat, a másik pedig a pusztulásnak, az erőszaknak azt a változatát mutatja be, amelynek tanúi lehettünk, sőt sokan átélték az 1956-os forradalom évfordulóján a törvénytelen rendőri beavatkozásokat. Ha erről beszél a művész, akkor is létrejön egyfajta határtalanság állapota, és akkor, abban az értelemben is, hogy a művészet nem önmaga világán belül marad, és a művészek kis táborának beszél, hanem megnyílik az élet felé is, tehát azokat a sorompókat bontja le, amelyek a két világot elválasztják.